Valahányszor néprajzi gyűjtésre indulok, különös izgalom kerít a hatalmába. Új embereket, új élettörténeteket fogok megismerni, amelyek minden bizonnyal kihatással lesznek a saját életszemléletemre is. A fent említett különös izgalom volt jellemző lelkiállapotomra akkor is, amikor 2003. november 25-én a délelőtti órákban Osváth Péter cukrászmester cukrászdája felé tartottam.

Szokatlan volt a környezet. Eddig zömében csak székely falvakban, hegyi tanyákon gyűjtöttem, de ez egy másik világ. Kíváncsian vártam a találkozást a 77 éves mesterrel. Péter bácsi 1926-ban született Nyíregyházán egy cukrászfamíliában. Iskoláit Szegeden végezte, a piaristáknál.

A Tisza-parti városban vezették be a cukrászat rejtelmeibe is, a Hajós és a Virág cukrászdákban. A második világháborúig Szegeden élt a család, a háború kitörése után Budapestre költöztek, ahol az ötödik kerületi vendéglátó-ipari egységnél helyezkedett el. Innen lement a Balatonra. Keszthelyen vezetőcukrász volt, ahol egy üzemi baleset következtében a jobb keze megsérült. A baleset után önállósította magát, és saját cukrászatot nyitott Budapesten, az Angyalföldön.

- A műhely és a lakása mindig itt volt?
- Nem, tulajdonképpen azért Cukrászkunyhó ez, mert a Béke utcában, a hatvanas években egy kis kunyhó volt, ahol a süteményeket készítettem, melyeket triciklivel hordtam szét. Így ismertek meg itt a környéken, ezért lett ez a Cukrászkunyhó.

- Hogyan kezdte ott a kunyhóban az ipart?
- A masszát kézzel vertem, a tésztát is kézzel gyúrtuk be. A jeget hordó alakú gépbe tettük, azt is kézzel hajtottuk és úgy készítettük a fagylaltot.

- Hány évig tartott ez a munka?
- Öt évig. Akkor vettem egy habverő gépet, azzal könnyebb volt a tésztákat elkészíteni. Később eladtam a jeges gépet is vidékre, Kazincbarcikára, és akkor sikerült vennem egy elektromos gépet. Tehát öt-hat évig hordtam a süteményeket triciklivel, ide a paszománygyárba és egyéb helyekre. Úgy harmincöt évvel ezelőtt vettem ezt a házat romos állapotban. A háború előtt fűszerüzlet működött itt. Renováltam, tataroztam, és itt nyitottam ki. Azóta vagyunk itt, a Jász utca és a Dolmány utca sarkán. A mamám is itt lakott velünk. Ő nagyon sokat segített, kilencvenhat éves korában halt meg, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Természetesen a fiaim is segítettek, már kicsi koruktól jöttek, hogy - „Na, mit segítsek, apuka?” – kavargatták a krémeket, így mindkét fiam cukrász lett. Mind a ketten letették a mestervizsgát.

- A fiai hol tanultak?
- Énnálam. Itt alakítottuk ki a műhelyt is. A kompresszorok lent vannak a pincében, hogy nem legyen zaj.

- Hosszú pályafutása során milyen újításokat vitt végbe?
- Vásárolgattam gépeket, de sosem a moderneket. Ha valami új receptet kipróbáltam és nekem nem ízlett, azt nem is készítettem többet. Mindig nemes anyagokkal, tejjel, vajjal dolgoztam, aromákat nem használtam. Most, hogy a fiam átvette a cukrászatot, a gépeket ő újítja: új pultot, három évvel ezelőtt új fagylaltgépet vett. Most, hogy belépünk az európai közösségbe, tervbe is van véve, hogy semmiféle fabútorzat nem lehet, csak rozsdamentes edények, így elég sokat kell most ezekre költeni, hogy ezeket a régi dolgokat leváltsuk újakra.

- Körülbelül hányféle süteményt készítenek?
- Ezt nem tudom így megmondani. Naponta van vagy száz-százötven féle sütemény, de mindig változtatjuk. Ha egy sütemény gyengén megy, helyette újabbat teszünk ki. A mignonból például tíz-tizenkét félét készítünk.

- Melyik a kedvenc süteménye?
- Volt egy segédem, aki egyszer öcsikockát készített, mert az én becenevem: Öcsi. Az öcsikocka reszelt csokoládéval, grillázsos krémmel, tejszínhabbal készült, és a teteje szintén csokoládéval volt bevonva. Volt benne gyümölcs is.
- Ezt lehet is kapni itt önöknél?
- Most pillanatnyilag nincs, de szokott lenni.
- Mi volt cukrászként a legnehezebb munkája?
- Annak idején a fagylaltkészítés volt a legnehezebb munka. Jegelni kellett. Itt volt a közelben a jéggyár (ma már csak utcanév őrzi emlékét), tizenöt-húsz tábla jeget hoztak naponta. Egy ilyen jégtábla tizenöt-húsz kilós volt, azt megtörni, sózni, jegelni nehéz munka volt.

- Kik voltak a vásárlói?
- Annak idején az itteni lakók voltak a törzsvendégek és a környező gyárakból a munkások. Nagyon sokat jöttek ide. Engem Krémeskirálynak hívtak, mert a hagyományos krémest csináltam és azt nagyon szerették. Még Újpestről és Óbudáról is jártak ide. A mai napig is jönnek olyan vendégek, akik mondják, hogy „Ó, nem feledkeztünk meg magáról, itt ettük a legjobb süteményeket”. A siker titka persze az is volt, hogy nem voltam drága, mindenki hozzá tudott jutni a süteményekhez. Most is, a cukrászoknál legalább tíz-húsz százalékkal, egyes sütemények esetében harminc százalékkal is olcsóbb vagyok.

- Volt-e a vendégek között emlékezetes személy? Híresség?
- Például Suka Sándor, a színész, ő járt ide. Sokszor kimentem, tízen álltak sorba már, ő állt leghátul, mondtam neki, jöjjön be, egy kicsit beszélgessünk. Őt hamarabb kiszolgáltam…

Selyem András